A fecskeanya kora reggel arra ébredt, hogy a fecskegyerekek olyan hangosan és érthetetlenül óbégatnak, mint egy operaénekes. Lassan kinyitotta szemeit, meglibbentette szárnyait, s nyomatékos hangon megkérdezte: -  Mi van?
    Az idősebbik fecskegyerek válaszolt: -  Tisztában vagyunk mind a hatan azzal, hogy szeretsz minket, esetleg még egy dübörgő elefántcsorda elé is vetnéd magad miattunk, de igazán adhatnál már reggelit, mert annyira éhesek vagyunk, hogy befalnánk egy egész kondér lebbencslevest.
    A fecskeanya csippentett egyet: -  Mivel én is éhes vagyok, kirepülök a piacra, és veszek alapanyagokat, melyekből készítek valami finom reggelit.
    Kirepült a fészek képzeletbeli ablakán, aztán sitty-sutty, a piac felé kezdte verdesni a szárnyait. A légáramlatok ma kedvezően alakultak, ezért a fecskeanya – akit rendszeresen anyafecskének becézgettek – hamar elérte úti célját, bár tulajdonképpen a piac sem volt túlságosan messze a családi fészektől, mindössze kétszázhúsz szárnycsapásnyira. Verdesés közben eszébe jutott egy régi vicc, amit valaki, valamikor, egy kerti partin mesélt neki. Ahogy felidézte ezt a viccet magában, hatalmas kacagásban tört ki. A vicc így szólt: Két kígyó kúszik a sivatagban. Azt mondja a butábbik: -  Szsz! Mire a másik: - Szszsz! (A fecskék egyébként elég hülye vicceken szoktak nevetni.)
    Ahogy a fecskeanya – akit anyafecskének becézgettek – odaért a piacra, elkezdett bevásárolni. A nyúlnál vett répát, a rókánál nyulat.
    -  Nyulat csinálok répával! – mondta elégedett hangon. -  Sosem csináltam még, de állítólag nagyon finom és tápláló. Igaz? – biccentett a nyúl boltja felé, aki érthető módon elhúzta a száját.
    -  Igaz? – fordult zavartan a rókához.
    -  Igaz! – felelte amaz. -  De répa nélkül jobb, higgyen nekem drága.
    Az anyafecske – aki tulajdonképpen fecskeanya volt – szatyrával a csőrében hazafelé indult. Csak tizenhatszor ejtette le a nehéz szatyrot, ami elég jó arány a kétszázhúsz szárnycsapás mellé. Otthon már korgó gyomorral várták a fecskegyerekek, ezért a fecskeanya rögvest nekilátott a reggeli elkészítésének. Először megfőzte a répákat, aztán a nyulat. Összekutyulta az így kapott masszát egy lábasban, s enni adott a gyerekeknek.
    -  Miért nem halat csináltál? Olyat még sosem ettünk. – kérdezte valamelyik fecskegyerek kíváncsiskodva.
    -  Soha nem is fogok halat csinálni, mert félek, hogy lenyelitek a szálkákat és kilyukad a beletek!
    Innen az ismert közmondás, hogy „egy fecske nem csinál halat”.

TOST