Abszurdok, Nem abszurdok, Írások, Nem írások...

Nem tudom miről írjak...de nem baj

Nem tudom miről írjak...de nem baj

A zombikról őszintén

2017. augusztus 02. - TOST

A zombik alapvetően jó munkásemberek, már a feltámadás során több köbméternyi talajt mozgatnak át, segítve ezzel a komposztálás folyamatát, és olyan földmunkát végeznek, amit a legjobb brazil gépsor se tudna az autópálya építkezésen utánuk csinálni. Ha raknánk egy láncot a nyakukba, egész jó hasznukat vennénk a kertben, csak gyakrabban kéne kutyát vennünk. A zombi alapvetően két dolgot tud: enni meg csoszogni. Ja és sokan vannak. Mindig tömegben mozognak és nyöszörögnek. Kiszagolják merre vagy és körbe csoszogják a házat. A legjobb védekezés ellenük az, ha magadra zárod a házat és várod a megváltást. De hiába, a zombik előbb-utóbb úgyis jönnek. Ami félelmetessé teszi őket, hogy fertőzőek mint egy dél-afrikai prosti az útszélen. Megharapnak és neked annyi. Még egy ideig szenvedsz meg rejtegetted a sebedet, de mindez csak arra jó, hogy az utolsó pillanatban zombivá váljál és megegyed a társaidat. Megölni is elég nehéz őket, csak a fejlövésre reagálnak negatívan. Más nem nagyon hat rájuk. Persze amikor a szereplők kezébe puska kerül, nem fejbe lövik őket rögtön. Hanem elkezdik kaszálni őket sorozatokkal, a zombik ezt persze kiröhögik és csoszognak előre. Majd amikor kifogy a megatárral rendelkező géppityu, akkor előkapják a hat golyóval rendelkező pisztolyukat és elkezdik egyenként fejbe lőni őket. Persze a golyó kevés, a zombi sok, így az életükért lövöldöző csávókákat élve boncolják pillanatokon belül. A zombik hihetetlenül jó előadók: amikor valami nagy üvegfelülethez érnek, nem törik be, hanem ilyen táncos, mozgós, nyálcsorgatós-vicsorgós számot adnak elő, amitől mindenki idegbajt kap, aki nézi. Az ,,új" zombik gyorsak és okosak. Ellenük már nem tudom mit lehetne bevetni. A zombikban az a jó talán, hogy nekik van a legnagyobb esélyük a győzelemre. A többi szörnnyel ellentétben mindent ,,túlélnek", és sohasem maradnak alul a végső ütközetben. Előfordulási hely: temetők, plázák, bulik után bárhol.

mgjs.png

 

 

TOST

Egy fecske nem csinál...

   A fecskeanya kora reggel arra ébredt, hogy a fecskegyerekek olyan hangosan és érthetetlenül óbégatnak, mint egy operaénekes. Lassan kinyitotta szemeit, meglibbentette szárnyait, s nyomatékos hangon megkérdezte: -  Mi van?
    Az idősebbik fecskegyerek válaszolt: -  Tisztában vagyunk mind a hatan azzal, hogy szeretsz minket, esetleg még egy dübörgő elefántcsorda elé is vetnéd magad miattunk, de igazán adhatnál már reggelit, mert annyira éhesek vagyunk, hogy befalnánk egy egész kondér lebbencslevest.
    A fecskeanya csippentett egyet: -  Mivel én is éhes vagyok, kirepülök a piacra, és veszek alapanyagokat, melyekből készítek valami finom reggelit.
    Kirepült a fészek képzeletbeli ablakán, aztán sitty-sutty, a piac felé kezdte verdesni a szárnyait. A légáramlatok ma kedvezően alakultak, ezért a fecskeanya – akit rendszeresen anyafecskének becézgettek – hamar elérte úti célját, bár tulajdonképpen a piac sem volt túlságosan messze a családi fészektől, mindössze kétszázhúsz szárnycsapásnyira. Verdesés közben eszébe jutott egy régi vicc, amit valaki, valamikor, egy kerti partin mesélt neki. Ahogy felidézte ezt a viccet magában, hatalmas kacagásban tört ki. A vicc így szólt: Két kígyó kúszik a sivatagban. Azt mondja a butábbik: -  Szsz! Mire a másik: - Szszsz! (A fecskék egyébként elég hülye vicceken szoktak nevetni.)
    Ahogy a fecskeanya – akit anyafecskének becézgettek – odaért a piacra, elkezdett bevásárolni. A nyúlnál vett répát, a rókánál nyulat.
    -  Nyulat csinálok répával! – mondta elégedett hangon. -  Sosem csináltam még, de állítólag nagyon finom és tápláló. Igaz? – biccentett a nyúl boltja felé, aki érthető módon elhúzta a száját.
    -  Igaz? – fordult zavartan a rókához.
    -  Igaz! – felelte amaz. -  De répa nélkül jobb, higgyen nekem drága.
    Az anyafecske – aki tulajdonképpen fecskeanya volt – szatyrával a csőrében hazafelé indult. Csak tizenhatszor ejtette le a nehéz szatyrot, ami elég jó arány a kétszázhúsz szárnycsapás mellé. Otthon már korgó gyomorral várták a fecskegyerekek, ezért a fecskeanya rögvest nekilátott a reggeli elkészítésének. Először megfőzte a répákat, aztán a nyulat. Összekutyulta az így kapott masszát egy lábasban, s enni adott a gyerekeknek.
    -  Miért nem halat csináltál? Olyat még sosem ettünk. – kérdezte valamelyik fecskegyerek kíváncsiskodva.
    -  Soha nem is fogok halat csinálni, mert félek, hogy lenyelitek a szálkákat és kilyukad a beletek!
    Innen az ismert közmondás, hogy „egy fecske nem csinál halat”.

index.jpg

 

TOST

A mutáns visszatér

burer.jpg  A mutáns nem halt meg, pedig az a vénasszony, aki annak idején félig felgyújtotta és levágta négy csápját, azt hitte. Három év telt el a brutális ütközet óta, és most a mutáns ott rejtőzködött bosszúra éhesen egy bokor mélyén. A bokor szemben helyezkedett el a gondnokság ajtajával, amely mögött Elvira néni – merthogy így hívták a vénasszonyt – éppen sapkát kötött az unokájának, céklalevet ivott és valami horrorfilmet nézett a kereskedelmi csatornán. Sejtelme sem volt arról, hogy az elszánt mutáns mire készülődik odakint.

  Felerősödött a szél. A mutáns úgy érezte, hogy eljött a megfelelő pillanat. Lassan kikászálódott rejtekhelyéről és megindult az ajtó felé. Kocsonyás szemeiben tűz lángolt, talpa után trutymó maradt a pázsiton. Eljött a bosszú napja, a régóta várt nap, csak ez szikrázott eltorzult agyában. Maradék csápjaival ide-oda csapkodott, tudat alatt már gyakorolta azokat a mozdulatokat, amelyekkel majd cafatokra tépi Elvira nénit. Ahogy az ajtóhoz ért, sátáni mosoly ült ki püffedt, egyfolytában váladékot termelő arcára. Várt még néhány pillanatot, mielőtt bekopogott volna.

  Elvira néni befejezte a sapka kötését, és megállapította, hogy túl kicsi és túl sárga is lett.

  - Ennek a hülye gyereknek még egy normális sapkát se lehet varrni arra a hülye fejére – morgolódott fennhangon, s szitkozódva vágta az egészet a szemétbe, majd mosogatni kezdte a műanyag poharakat. Ekkor hallotta meg a halk, tompa kopogást. Az öregasszony furcsállta egy kissé, hogy miért nem csöngetett a késő esti látogató. Habozott egy kicsit, aztán odaballagott az ajtóhoz és sarkig tárta.

  A tornác üres volt. Egy árva lélek sem állt rajta. Elvira néni kinyújtotta ráncos nyakát, először jobbra, majd balra tekintett.

- Szemtelen kölykök! – kiabálta dühösen, ökölrázások közepette. Már éppen csukta volna be az ajtót, mikor hörgésre lett figyelmes. Lassan előrehajolt, és a papucsa orrára nézett. A tíz centiméter magas mutáns elszántan csapkodta papucsának rózsaszín bumszliját cérnavastagságú csápjaival. Közben hörgött, és összetrutymózott mindent. Elvira néni egy ügyes mozdulattal kikapta a zárból a vaskos kulcstartóját és kétszer lefelé suhintott vele. A mutáns vinnyogva menekült az éjszakába, néhány csápját és trutymóját maga mögött hagyva. Elvira néninek most sem volt nehezebb dolga, mint három évvel ezelőtt…

 

 

TOST

A lábbal integetők

img_113.jpg 

   Két évvel ezelőtt az egyik régész barátom megkért, hogy kísérjem el egy ásatásra és segítsek neki, mert Ő fél megfogni a csontokat. Javasoltam, hogy akkor vegyen fel egy kesztyűt, de erre a megjegyzésemre kirázta a hideg, a meleg, összeszorult a gyomra, végig gurult állán az izzadás, majd szomorúan közölte, hogy fél megfogni a kesztyűket is. Sokat gondolkodtam a megtisztelő felkérésen, mígnem beadtam a derekam és igent mondtam.

   Nem bántam meg! Tettünk egy hatalmas felfedezést, amit most elárulok a nyilvánosságnak.

   Az ásatási területre hosszas repülés után helikopterrel érkeztünk meg. Én, a régész barátom, a régész barátom barátja és Laci. Mint kiderült, a csapatból csupán csak Én merem megfogni a csontokat, ezért nélkülözhetetlen tagja lettem az expedíciónak, úgy vigyáztak rám, akár egy megpatkolt hímes tojásra. Laci – akinek mindig bojtos sapka volt a fején – meg is jegyezte, hogy nagyon vigyázzak magamra miközben majd a földet kaparászom, nehogy beleverjem az orrom valamibe és elvérezzek.

   Az első napon nem történt semmi különös. Felállítottuk a terepszínű sátrunkat, kényelmesen berendezkedtünk, a polcokat telepakoltuk mindenféle tárgyakkal, estefelé pedig megvacsoráztunk. Sajnálatomra csirkecomb volt a menü, s nekem kellett társaim szája elé tartani a combokat, hogy aztán hátra tett kézzel lerágják a csontról a húst. A következő nap már mozgalmasabban telt el. Miután reggelire megitattam régész barátaimmal a gőzölgő csontlevest (nem merték megfogni a csészéket), nekiláttunk a munkának. Sátrunktól keletre kaparásztuk a földet, s hirtelen, mintegy varázsütésre előkerült belőle egy hengerfej. Utána találtunk még vezérlőműláncot, szelepfejet, karburátort és néhány gumimembránt is. Ekkor megállapodtunk régész barátaimmal, hogy elhagyjuk az autóbontó területét és máshol kaparászunk tovább. Délig munkálkodtunk. Kőkeményen. Aztán megéheztünk. Régész barátom barátja buzgón kicsomagolta a tegnap becsomagolt élelmet, majd sajnálkozva nézett rám. - Párolt őzcomb – közölte, Én meg kötelességtudóan megetettem őket. Tevékenységünket kissé északabbra, egy olyan domb mögött folytattuk, ahol nagyon régen vonat közlekedett. Ezt abból állapítottuk meg, hogy sínek voltak a földön, egyik pár erre futott a távolba, a másik pár arra. - Akkor hát ássunk – tekingetett körbe-körbe Laci –, mégsem mehetünk haza üres kézzel, leletek nélkül! Ásás közben jómagam találtam néhány fehér lufit, abból a kb. tizenhat centis, vékonyka fajtából. Laci valami rongyos kabátfélét, régész barátom egy üres vodkás üveget, régész barátom barátja pedig semmit sem talált. Erre olyan mérges lett, hogy két percig nem gyújtott rá. Én meg úgy elkezdtem rötyögni a kínos helyzetén, hogy figyelmetlenségemben magam mögé hajítottam a csákányomat. Erős koppanás hallatszott. Mindannyian a hangforrás felé néztünk, remélve, hogy egy kincses ládán landolt a szerszám.

  - Az csak a sín! – legyintett Laci.

  - Sajnos. Mindegy, elmegyek a szerszámomért, aztán indulunk vissza a táborba. Mára ennyi.

  Ahogy lépkedtem a csákány felé, hirtelen megláttam egy csillámlást közvetlenül mellette.

  - Fiúk! Ide gyorsan mindenki!

  Régész barátaim odaszaladtak.

  - Ugyan – legyintett megint Laci –, ez csak egy összenyomott kupak.

  - Az mindegy, de nézd – mutattam. - Egy méteres körzetben puha a talaj, legalábbis puhább, mint ezen a tetves környéken bárhol!

  Leástunk nagyjából két métert, s ekkor elállt a lélegzetünk. Egy foszlott szandált pillantottunk meg, benne egy lábfejre emlékeztető csontozattal. Aztán mellette előkerült még egy szandál, ugyancsak csontozattal. Most hosszirányba ástunk, kapirgáltunk és néhány perc múlva kiemeltünk a gödörből egy nagyjából egyben lévő emberi testre hasonlító csontkollekciót, bár az is lehet, hogy csak a foszlott nadrág miatt nem hullott még szanaszét. Régész barátaimmal a csontokhoz nem érve, a foszlányokat fogva letettük a földre. Első ránézésre megállapítható volt, hogy a lelet csak deréktól lefelé van meg, vagyis nincs felsőteste.

  - Jesszusom! Tudjátok mit találtunk?! – kiabált örömében Laci. - Egy lábbal integetőt! A kocsmáros nagyapám szerint valahol errefelé éltek, méghozzá több százan. Ugyanolyanok voltak, mint mi, mai emberek, azzal az apró különbséggel, hogy nem volt felsőtestük.

  - Akkor hova nőtt a fejük? – kérdeztem izgatottan.

  - Nem volt fejük, nem volt orruk, se fülük, sem szájuk, csupán két szemük volt, méghozzá a lágyék között, a nemi szerv két szélénél. A táplálékot a talajból a talpukkal szívták fel, persze ekkor levették a szandáljukat. Ha ismerőssel, rokonnal találkoztak, mindig lábbal integettek egymásnak, innen a nevük, s este a népes család tagjai megfejthetetlen lábjelekkel veszekedtek egymással.

  Miután Laci befejezte a monológját, leroskadt a földre és megpuszilta. A leletet a jelentésekkel együtt eljuttattuk a megfelelő szervekhez. Azóta fél év telt el, de még nem kaptunk visszajelzést, valószínűleg úgy leesett az álluk, hogy még mindig nem tértek észhez. Jövőre újabb expedícióba fogunk régész barátaimmal. Megpróbáljuk felkutatni a kézzel integetők leleteit, akiknek csupán felsőtestük volt, alsó testük nem, kézen jártak és a kisujjukkal pisiltek.

 

 

 

                                                          TOST

süti beállítások módosítása